Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Turay Alfréd: Istent kereső filozófusok
A teodicea a görög theosz (isten) és dikaiószisz (igazolás) szavak összetételéből eredően a filozófiai istentant jelenti, mely a skolasztikus filozófiának az Isten létéről és mibenlétéről szóló részét jelöli, és az ész természetes fényében vizsgálja Isten létének és mibenlétének kérdését.
A teodicea filozófiai tudomány, azaz különbözik a szaktudományoktól (fizika, biológia, vallásszociológia, valláslélektan stb.). Ha a világ létezőinek és a világ rendjének van valamiféle isteni alapja, ezt a végső alapot csak a filozófia tág horizontjában és csak filozófiai módszerrel fedezhetjük fel. A filozófiai istentan a filozófia többi ágától (ontológia, kozmológia stb.) is különbözik. Minthogy a filozófiának az a feladata, hogy a lehető legátfogóbb horizonton értelmezze a valóságot, a végső alap problémáját valamennyi filozófiai ág érinti. A teodiceában azonban kifejezetten a végső alap feltárására és természetének „megrajzolására” helyeződik a hangsúly.
A teodicea különbözik a teológiától. Jóllehet mindkét tudomány az Isten létének és természetének kérdésével foglalkozik, a teológus olyan előfeltevésekből indul ki (Isten van, a Szentírás Isten szava stb.), amelyeket a filozófusnak módszertani meggondolások miatt zárójelbe kell tennie. A bölcselőnek csak olyan tapasztalatra szabad hivatkoznia, és csak olyan következtetésekkel szabad élnie, amelyeket elvileg mindenki – még a nem hívő ember is – beláthat. A teodicea és a teológia különbségét régebben úgy fogalmazták meg, hogy a filozófiai istentan az ész természetes fényében vizsgálja a végső alapot, a teológia pedig a hit megvilágította ész fényében.
A filozófiai istentan feladata egyrészt az érzékelhető világnak a háttéri tapasztalat felől történő értelmezése, másrészt az Istenbe vetett hit ésszerűségének igazolása. A könyv első részében Isten létét az „ontológiai”; a „mozgásból” vett; a létesítő okok sorából vett; a létezők esetlegességéből; a tökéletességi fokozatokból vett; a célirányosságból vett; az emberi szellem dinamizmusából kiinduló; és az erkölcsi kötelezettségből kiinduló istenérvekkel igazolja. Isten mibenlétével kapcsolatban tárgyalja a tiszta valóság mint az önmaga által szubzisztáló lét személyes teljességét; Isten korlátlan tökéletességét, végtelenségét és felfoghatatlanságát; Isten egyszerűségét, változatlanságát és mérhetetlenségét; Isten egyetlenségét, örökkévalóságát és mindenütt jelenvalóságát; Isten teremtő, létbentartó és együttműködő tevékenységét; és a világra vonatkozó isteni tudást, akaratot és gondviselést.