Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Sziénai Szent Katalin: Levelek
A 14. században az egyetemes Egyházat két nagy baj gyötörte és csúfította. A római pápa hetven éven át idegenben, a franciaországi Avignonban élt, s mivel egymás után hétszer francia pápát választottak, a pápaságot politikai érdekeknek szolgáltatták ki. A másik nagy baj az egyre fenyegetőbb török veszedelem volt, amely Palesztinában már a szent helyek pusztulásához vezetett, és világosan látszott, hogy a török terjeszkedésnek csak fegyverrel lehet útját állni. Ezekhez járult még Itáliában a városállamok harca a pápai állam, a császár és egymás ellen.
Ebben a zűrzavaros században született Sziénai Szent Katalin (1347–1380), aki férfiakat megszégyenítő elszántsággal és erővel imádkozott, vezekelt és harcolt Krisztus édes Menyasszonyáért és a földi Krisztusért, ahogy ő az Egyházat és a pápát szokta nevezni.
Fölsorolhatatlan a csodálatos megtérések, kibékülések, gyógyulások száma, miközben Katalin fáradhatatlanul harcolt a pápa Rómába való visszatéréséért és a keresztes háború megszervezéséért.
Megkapta az Úrtól küldetésének és életének pecsétjét: Krisztus megajándékozta stigmáival, melyek Katalin kérésére láthatatlanok maradtak.
Leveleit diktálta (mert ő maga sokáig – amíg az írás és olvasás képességét misztikus módon meg nem kapta az Úrtól– nem tudott sem írni, sem olvasni), gyakran egyszerre többet is, a legkülönbözőbb címzettek részére: világiaknak és szerzeteseknek, királyoknak és a pápának, katonáknak és kereskedőknek… Levelei és a Dialógus című műve lenyűgözik az olvasót, aki elfogulatlanul fogadja tanítását.
Aki nem tudja, hogy ki az írója e könyveknek, inkább az egyházatyák közül gyanakszik valakire, mint egy „műveletlen” sziénai polgárlányra. Csakhogy ez a leány annak a Krisztusnak lett a menyasszonya, aki a gyengékben mutatja meg a maga isteni erejét és bölcsességét.
A Capuai B. Rajmund, a szent gyóntatója és életrajzírója, a Legenda maior előszavában így ír: „Katalin, ez az angyali szűz minden emberi elképzelést meghaladó módon megmutatta és feltárta előttünk az isteni bölcsességet, már amennyire az emberi értelem számára egyáltalán feltárható. Ha valaki leveleit olvassa – mert majdnem az egész világgal levelezett –, elámulhat a stílusán és a lelkek számára annyira hasznos és mélyértelmű tanításán. Leveleiben anyanyelvén beszél, hiszen a latin műveltséget nem ismerte. De mert a mélységek mélységeinek kulcsával behatolt Isten titkaiba, ezért stílusa (legalábbis a figyelmes olvasó előtt) inkább Pálé, mint Kataliné, s inkább egy apostolé, mint egy leányé! Leveleit diktálta, éspedig oly gyorsan, mintha egy előtte fekvő könyvből olvasná, amit mond. Magam is gyakran láttam, amint egyszerre két írnoknak diktált, két különböző személynek szóló, egészen eltérő tartalmú levelet. Az írnokoknak egy percnyi várakozási idejük nem volt, s Katalin egy felesleges szót nem mondott közben. Amikor ezen igen elcsodálkoztam, akik régebben ismerték, elmondták, hogy ők egyszerre három, sőt négy írnoknak is látták diktálni őt, ugyanilyen gyorsan és ugyanilyen éles emlékezettel. Mindez pedig egy virrasztásokkal és böjtökkel annyira meggyötört leánytestben! Ez számomra sokkal inkább csoda és Isten erejének bizonysága, mint bármelyik csodája a természet rendjében.
Akik tudósnak és bölcsnek vélték magukat, miután Katalin szólt hozzájuk, kezüket szájukra téve álmélkodtak és így suttogtak egymás között: «Honnan ismeri az Írásokat, hisz nem tanulta! Honnan van ekkora bölcsessége? Ki lehetett a mestere? Kitől tehetett szert ilyen tudásra?»”