Szent Bonaventura a XIII. század, a virágzó keresztény középkor egyik legérdekesebb és legragyogóbb alakja.
1217-ben született Viterbo közelében, Bagnereában mint Giovanni Fidanza néven bejegyzett fia egy jómódú polgárcsaládnak. Miért hívják akkor Bonaventurának? Csodálatos története van ennek a névváltoztatásnak. Hároméves korában súlyos betegségbe esett. Amikor már az orvosok is lemondtak életéről, édesanyja Assisi Szent Ferenc pártfogásáért esedezett, s íme, a halálos betegségben szenvedő gyermek néhány nap alatt visszanyerte egészségét. Ekkor kapta a Giovanninak keresztelt fiú a Bonaventura (magyarul: jó szerencse) nevet. Hálából a csodálatos gyógyulásért, az édesanya Szent Ferenc rendjébe kívánta felvétetni fiát, aki önként, szívesen vállalta anyja szándékát, s belépett a ferences novíciátusba. Elöljárói hamarosan felismerték kiváló észbeli tehetségét, s rövid orvietói tartózkodás után az egyházi tudományosság központjába, Párizsba küldték. Innét kezdve pályája a „jó szerencse” jegyében egyre csak emelkedett. Párizsban tanított akkor – elsőként a ferencesek közül – Alexander Halensis, az ifjú Bonaventura az ő tanítványa lett, majd hamarosan Párizsba hívják tanítani. Ott tanít Aquinói Szent Tamás is, kettőjüket az egyházi tudományosság ikercsillagzataként emlegetik. Bonaventura párizsi tartózkodása 1257-ig tart, amikor is a római káptalan – Pármai Boldog János lemondása után – őt választja meg a rend generális kormányzójává.
Ez a könyv Szent Bonaventura misztikus művei közül a négy legnépszerűbb írást közli: az Itinerarium-ot (A lélek zarándok útja), a „De triplici via” (A hármas út) címűt, a Soliloquiumot (Beszélgetés saját lelkével) és a „Lignum vitae” (Élet fája) címűt, Barsi Balázs és Várnai Jakab ferences testvérek fordításában.
Szent Bonaventura 1274-ben, a lyoni egyetemes zsinat évében halt meg. Párizsban temették el.