Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Szarka Géza: Hívom az élőket
Szarka Géza (1897–1974) tanára, majd igazgatója a fehérvári leány gimnáziumnak. Személyéhez fűződik a Vörösmarty Társaság létrehívása, melynek elnöke, s kiadványainak szerkesztője. Számos lap mumkatársa; szépíró, színdarabok szerzője, ifjúsági regény írója. Munkáját többek között Móricz Zsigmond méltatja a Nyugatban. A diktatúrában írásai az Új Emberben, a Vigiliában, a Magyar Nemzetben és a Művészetben jelentek meg. A könyve több elbeszélését a Vigilia hozta le először.
Az elbeszélésgyűjtemény elé írt néhány sor nem bevezető vagy magyarázat: vallomás. Azt mondja Szarka Géza, hogy a rejtett embert kereste, az elrejtett jóságot. Keresésében a szenvedés segítette. Az ötven elbeszélés ennek a kutatásnak eredményeként került a kötetbe, mintegy számadás arról, hogy mit végzett és talált. Ezért a Hívom az élőket csak részben novelláskötet, a szerző szellemében nézve munkanapló is. Talán ez magyarázza sajátos, fojtott líraiságát, az író cselekvő részesedését az elbeszélésekben.
Nagyon egyszerűen, egyfajta tudatos alázattal ír, nem keresve a meghökkentőt, a rendhagyót, hanem azt, ami állandóan itt van, elérhető közelben. Az író mély emberségét hőseinek megválasztása is jellemzi. Kis emberek ezek, hétköznapi egyszerűséggel, s amit megír róluk, azt belül hordozzák, csak a figyelő szem hántja ki a látszólagos érdektelenség alól.
Az emberben mindig egyéniséget lát, aki tudatosan vagy ösztönösen feladatát végzi, és az író nem tesz mást, csak megmutatja az olvasónak, ami rejtezik benne. Nem egyszer megelégedik azzal, hogy felvázolja a környezetet, elmondja a történetet, a végső csattanót, anélkül, hogy részletes lélektani elemzést adna, vagy utalna a továbbiakra. Ez a befejezés mindig arra mutat, hogy nagyobb erők őrködnek felettünk, hová nem ér fel az emberi tekintet.