Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Sík Sándor: A boldog ember inge
A kötet Sík Sándor lírai meséje hét részben. A kötetet Nagy Sándor művészi rajzai illusztrálják. Illyés Gyula kritikája így hangzik a műről:
„Szinte fizikailag, magának a fülnek jól esik, ha az ember tiszta, hibátlan magyar verselést hall a mai «forma-problémáktól» zajos irodalomban. Az ember akaratlan is fölfigyel, különös jóérzés tölti el, mint idegenben, ha a tömegben egyszerre csak magyar szavak ütik meg a dobhártyáját. Élvezi a nyelvet. És még jobban élvezi, ha költő ajkáról hallja…
A verselése tiszta és eleven. A kifogástalan ritmusban és rímekben írt sorok elbájolják, szinte elzsongítják a fület, frissen viszik a tekintetet, egységet adnak a mondanivalónak, mondhatnám, hogy szerkezetet. E csillogó nyelvi és költői szépségek úgy fogják össze ezt a hét részből álló mesét, mint az abroncsok. Nélkülük a költemény annyi részre esne szét, ahányból a szerző nagy akarattal, mondhatnánk erőszakkal, összerakta.
A boldog ember inge arról a boldogtalan királyról szól, aki – mint gyermekkori meséskönyvünkből tudhatjuk – akkor gyógyul meg, ha egy boldog ember ingét öltheti magára. A történetet a mesemondókon kívül több író, köztük Anatole France is, feldolgozta, több-kevesebb változtatással.
Sik Sándor a magyar mesevilág földjébe ültette ezt az idegen magot. Magyar nevet, magyaros gesztusokat adott az alakoknak. Majd mikor azok az új miliőben és új köntösükben mozogni kezdtek, nem elégedett meg azzal, hogy a mese atmoszférájában éljék le szerény életüket, hanem végigvezette őket a keresztény morál problémáin, majd a felvilágosodás korának problémáin, majd a jövendő, az állítólagos gépkorszak problémáin és még több közkeletű kérdés-törmeléken. Így aztán végül az aránytalanná nőtt elbeszélés mese is, nem is, utópia is, morális tanköltemény is és egyik sem. Alakok tűnnek fel, akik ennek a fárasztó körutazásnak csak egy-egy szakaszát bírják ki, aztán kidűlnek. A főszereplőket is csak a szerelem mindig bevált köteléke tudja a történet végéig segíteni. Kimerülten omolnak egymás karjába, érzik tán, az olvasóval együtt, hogy nem sok értelme volt hosszas bolyongásaiknak, szenvedéseiknek.
Valóban nem sok. A történet végén, mikor az olvasó a gondos és ismétlem költői és egyes helyeken a művészet legtisztább magaslataira emelkedő nyelvezet hatása alól felocsúdik, nehezen érti meg, hogy miért járt azokon a területeken, amelyekre a szerző vezette, noha azokra tán külön-külön szívesen gondol vissza, mint egy gyors kéjutazás tájaira, helyzeteire és eseményeire.
Az út, a mű eszmei alapvonala, annyi kanyaron, szoroson, útvesztőn át vezet, hogy az olvasó már az út közepén elfeledi, honnan is indult, mit várt a kalauztól. A boldog ember ingének keresésében a szerző elvándoroltatja Csongor és Tünde álomvilágába, Wells gépországába, kicsit az Ember Tragédiájába, fáraszthatatlanul magyarázva azt, ami az első stációk után is nyilvánvaló, hogy nem a pénz, nem a bölcsesség, nem a jövőbe vetett hit, nem a szegény nép pártolása tesz boldoggá (a végtelenségig lehetne sorolni azt, hogy mi nem tesz boldoggá), hanem a szamaritánság, melynek gyakorlásáért a mesében a királyfi el is veszi jutalmát. Ez az egyszerű morál azonban nem elég erős fonál ahhoz, hogy ennyi és ennyire telezsúfolt képet egymáshoz fűzzön. A képek önmagukban szervesek, tiszták, csak egymás mellett hatnak úgy, mint az egymást nem kiegészítő színek. Lírai, patétikus lírai tehetség teremtette őket s nem komponáló tehetség, amire pedig tán egy műfajban sincs annyira szükség, mint a mesében. Ez a talentum csak egy-egy mély lélekzetre van beállítva. De erejét akkor is hangja rezgésében, tompításában, emelésében tudja igazán kifejteni; épp azért akkor tud legkifejezőbb, leghatásosabb és legegyénibb lenni, mikor a mondanivalóval szinte nem is kell törődnie. Ürügy kell neki, hogy szólhasson.
Ilyenfajta lírával van sűrítve ez az alkotás. Ha távolról is, emlékeztet a parnasszisták személytelennek tűnő lírai hevületére. A költő egy tájról beszél, kentaurok szaladásáról, újra egy tájról, újra egy elképzelt mitológiai jelenetről, amit különben mindenki ismer és az ő óvakodó fájdalma vagy öröme csak a szavak vontatottságából vagy lüktetéséből, a költői képek színezetéből tűnik elő. A nyelv ünnepli magát, maga a beszéd, a hang lesz költészet. Minden más elem rovására, de a maga erejének bizonyságára.”