Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Prohászka Ottokár: Iránytű (Összegyűjtött munkái, XXII. kötet)
Prohászka lelke szeizmofgráf és iránytű volt egyben. Csodálatos érzékenységgel jelezte a szellemi, társadalmi és történelmi időjárásoknak minden változását, a világrengéseknek már első közeledését; és ezért Magyarországon mindenkinél másnál alkalmasabb volt megjellemezni korunk lelkét minden akarásában és vajúdásában. De a kinyilatkoztatás örök elvein tájékozódó világnézete, az életnek minden konkrétumát átfogó és átjáró élő hite, mindig segíteni kész szerető lelke arra is képesítette és hívta, hogy a mindenkori konkrét helyzetekben útmutató és iránytű legyen – akkor is, mikor a magyar élet megrekedt a politikai, gazdasági és szociális liberalizmus holtvizein; akkor is, mikor a háború és utána a forradalom vihara (Tanácsköztársaság) reménytelenül kivetette a nyílt tengerre; és kétszeresen akkor, mikor az egészen új történelmi helyzetbe került magyarságot (Trianon) bele kellett igazítani új idők áramába.
Amit Prohászka lelke itt mint jelzőkészülék, kortársainak tudatára hozott, az a liberalizmuson kívül főként a szociális probléma és a zsidókérdés volt; mindkettőt apostoli bátorsággal fogta meg és férfias szívóssággal szőtte élete végéig. Ami felé pedig iránytűje minden hullámzás, rengés és vihar közepett biztosan mutatott, mint változatlan északi sark felé, az a teljes tartalmú, következetes, gyakorlati kereszténység volt. Prohászka meg volt győződve, hogy Szent István országa csak úgy áll fönn és boldogul, ha egyéni és közösségi vonatkozásaiban következetesen beleilleszkedik az Isten országába. És mikor a kommunizmus bukása után gondolhatta, hogy a program megvalósításának végre megjött az ideje, még a tőle annyira idegen gyakorlati politikai szereplést is fölvette 62 éves vállaira, és a keresztény magyar politikának védelmében kilépett a publicisztika porondjára, és agilitásában, szellemi energiájában és bírásában az Esztergom hajdani vezércikk-írója támadt föl.