Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Prohászka Ottokár: Magasságok felé (Összegyűjtött munkái, VIII. kötet)
A kötetben található írásokat egybefűzi egy egészen különös, ritka szép aranyfonál: valami egészen sajátos, mély és meleg, misztikai közvetlenségű áhítatosság, mely lángra lobban az életnek vagy természetnek, meghatározott helyeknek vagy a kultúrának egy-egy jelenségén, és azután ezeket a természet- vagy életszerű kiindulásokat és a rajtuk költött mélységes vallási gondolatokat és élményeket a legnemesebb és leggazdagabb költészet szín- és hangtűztengerébe meríti. Így a természet és kegyelem, élet és elmélődés, gondolat és költészet, teológia és művészet oly eredeti szintézisbe lép, melynek párját keresni kell. A világirodalom kevés művet ismer – ide számítva a legnagyobb neveket –, ahol ekkora helyen ennyi szépség és mélység volna együtt. (Lásd például a Zinka halhatatlan és Az ondavai vámos című írásokat.)
Prohászka írói géniusza itt ragyog fel a legeredetibb és legintimebb színben és egészen új irodalmi műfajokat teremt. Nincsenek itt elbeszélések, leírások, természetképek, se elmefuttatások vagy elmélkedések. Ezek egy Isten kegyelméből való hívő, áhítatos, katolikus jámborságú lángelmének teljesen eredeti megnyilvánulásai; egészen sajátos himnuszok, elégiák, ditirambok és dalok ezek, melyekben kifejezésre talál mindaz, ami ezt a gazdag húrú, rendkívül érzékeny lelket eltölti, mikor megihleti Isten kegyelme, amint az átszűrődik az élet, természet, történelem, emberi küzdés kozmoszán. Így megszületett itt a lelkiolvasmánynak egy egészen eredeti páratlan formája, melyben szinte fogható közelségben lép elénk az a meglátás: miképp egyesült Prohászkában az író és apostol.