Horváth József, 1837-ben meghalt kalocsai kanonok alapítványára, melynek annyi jeles művét köszönheti a magyar hittudományi irodalom, a Pázmány-egyetem Hittudományi Kara pályázatot hirdetett a bűnbánat szentségének tudományos, de egyben szélesebb köröknek szánt tárgyalására. A pályadíjat a Kar 1893-ban Prohászka Ottokár dr. esztergomi teológiai tanárnak ítélte oda, aki mögött akkor már tízéves irodalmi múlt állott, mely új tartalmával és hangjával egyre szélesebb hullámgyűrűket vetett a „Magyar Sion” centrumából.
Föltűnik e műben a szív mélységeinek, legfinomabb mozdulásainak is szokatlan beleérzéssel való meglátása és megrajzolása, mely itt a teológiát csakugyan aszketikává, a dogmatikát lelki olvasmánnyá avatja; valami egészen újszerű plasztikai erő, mely a száraz szövegmagyarázásokba, teológiai levezetésekbe, sőt iskolás vitákba is meleg életet tud önteni, és a múltat úgy támasztja föl, hogy az élet közvetlenségével szól. Amit az előszóban ígér: „Különösen pedig arra törekedtem, hogy a keresztény bűnbánat mint a vezeklő szellem valóságos élete domborodjék ki a történelem adataiból”, azt fényesen beváltja. S ez az életszerűség, mely a teológiát mint talán Pázmány óta soha magyar nyelven, egyben vonzó olvasmánnyá teszi, sehol nem csorbítja a mű tudományos értékét. A lángelme itt a kutatás és az adatok gyérebb világánál is csodálatos biztonsággal látott.