A IV. lateráni zsinat (1215) az első szentáldozás idejét az értelem használatához, a 7. életév tájához kötötte, amikor megfelelő okatás után a gyermek már különbséget tud tenni az Oltáriszentség és a közönséges kenyér között és képes a gyónásra. A 17. században a janzenizmus hatására a korhatárt egyre feljebb vitték egészen a 13-14. évig, arra hivatkozva, hogy még nem érthetik az áldozás lényegét. Szent X. Pius pápa az 1910-ben kiadott Quam singulari dekrétumával a korhatárt újra az értelem használatához és a gyónáshoz kötötte, de nem kívánta meg az Eucharisztia misztériumának teljes és tökéletes megértését. A gyermekek első szentáldozáshoz bocsátása megengedett, ha: gondos fölkészítésben részesülnek; kellő ismerettel rendelkeznek; képességük szerint felfogják Krisztus misztériumát, s az Úr testét hittel és áhítattal tudják magukhoz venni; és előzőleg szentségi gyónáshoz járulnak.
Ez a tanulmánykötet a gyermekek első szentáldozását elemzi elméleti szempontból, majd megvizsgálja a külföldi példákat, végül több értekezést tartalmaz ennek a gyakorlati megvalósításáról. A szerző a későbbi Pétery József, váci megyéspüspök.