A Szent István Társulat 1855-ben „Pázmány -füzetek” címmel két kötetben egyházi beszédek, homíliák, templomi és iskolai katekézisek gyűjteményét adta közre több szerzőtől, Pázmány Péter iránti kegyeletéből, tiszteletéből és hódolatából.
Ha Pázmány az ő „Kalauz”-át latinul írta – amint írhatta volna –, akkor a külföldi történetíró, valahányszor Bellarmin vitairatairól emlékezik, mindannyiszor Pázmány művét is tisztelettel és vele együtt említené. Azonban Pázmány nemzetére kívánt hatni, s magyarul írt. Így betöltötte ugyan a magyar nép főpásztora tisztét, de egyszersmind dicsőségének és világhírének egy részét áldozta fel – ami általában minden magyar író és szónok sorsa.
Ezt az áldozatot legalább honfitársainak kell megbecsülnie. Tisztelet tehát a mi Pázmányunknak! kinek, hogy egy Bossuet vagy Fenelon dicsőségében ragyogjon világszerte az egyetemes irodalom és egyházi szónoklat egén, nem hiányzott egyéb, mint a másik kettő kiművelt, elterjedt és uralkodó nyelve.
A nagy férfiú iránti tiszteletből jelent meg több szerzőtől az egyházi évhez és különféle ünnepekhez, eseményekhez fűződő beszédek gyűjteménye. Ez a második kötet elsősorban a vízkereszt utáni, nagyböjti és pünkösd utáni vasárnapok szentbeszédeit tartalmazza.