A Szent István Társulat 1855-ben „Pázmány -füzetek” címmel két kötetben egyházi beszédek, homíliák, templomi és iskolai katekézisek gyűjteményét adta közre több szerzőtől, Pázmány Péter iránti kegyeletéből, tiszteletéből és hódolatából.
Ha Pázmány az ő „Kalauz”-át latinul írta – amint írhatta volna –, akkor a külföldi történetíró, valahányszor Bellarmin vitairatairól emlékezik, mindannyiszor Pázmány művét is tisztelettel és vele együtt említené. Azonban Pázmány nemzetére kívánt hatni, s magyarul írt. Így betöltötte ugyan a magyar nép főpásztora tisztét, de egyszersmind dicsőségének és világhírének egy részét áldozta fel – ami általában minden magyar író és szónok sorsa.
Ezt az áldozatot legalább honfitársainak kell megbecsülnie. Tisztelet tehát a mi Pázmányunknak! kinek, hogy egy Bossuet vagy Fenelon dicsőségében ragyogjon világszerte az egyetemes irodalom és egyházi szónoklat egén, nem hiányzott egyéb, mint a másik kettő kiművelt, elterjedt és uralkodó nyelve.
A nagy férfiú iránti tiszteletből jelent meg több szerzőtől az egyházi évhez és különféle ünnepekhez, eseményekhez fűződő beszédek gyűjteménye. Ez az első kötet a szeplőtelen fogantatás ünnepe, az adventi, karácsonyi, nagyböjti, húsvét, húsvét utáni vasárnapok, Szentháromság vasárnapja, Úrnapja, pünkösd utáni (2–10.) vasárnapok szentbeszédeit, valamint Szent László király, Szent Anna ünnepére szóló és rövidebb alkalmi beszédeket és tanításokat tartalmaz.