Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Nyíri Tamás: Az idők jelei
A mai világ szembeszökő jellemvonása a változás. A világ mindig változott, csakhogy régebben jóval lassabban és kevésbé feltűnően. Minden területen szédítő ütemben éli át az ember sajátmaga és a világ átalakulását. Mégsem ez az ugrásszerű változás határozza meg korunkat, hanem az a mód, amint ezt az ember vállalja, ahogy erre reflektál.
A változatlanság és az állandóság archaikus eszménye szinte napjainkig uralkodott az emberek gondolkodásán. A hagyományt eleve jónak, értékesnek és mértékadónak (nihil innoventur, nisi quod traditur), az újítást rossznak, veszedelmesnek és felforgatónak tartották. Szüleink még arra törekedtek, hogy gyermekeiknek se legyen rosszabb soruk az övéknél. Úgy építették meg, úgy bútorozták be a házat, hogy az unokákat is kiszolgálja; még a ruha is vagyontárgy volt. A mai ember a sajátjánál jobb sorsot kíván gyermekének. Nem kényszeríti rá a saját ízlését; házát harminc-negyven évre építi, ruháit egy idényre veszi.
Az egyháznak a változást helyeslő és vállaló emberek világában kell teljesítenie változatlan feladatát: Krisztus jó hírének közlését. A kommunikáció – az emberek közötti kölcsönös megértés folyamata – hozza létre az egyházi közösséget. Az intézményesített egyház csak úgy tudja megértetni magát, ha maga is megérti az embereket: ha megismeri gondolkozásmódjukat, világfelfogásukat, értékeléseiket és elvárásaikat, ha elsajátítja a mai ember kultúráját és nyelvét, s ezen a nyelven fejezi ki mondanivalóját. Kommunikációs feladatunk teljesítéséhez ismernünk kell az Evangélium eredeti üzenetét, különféle hiteles történeti kikristályosodásait és a mai világot. Ettől azonban még messze vagyunk: türelmesen kell fáradoznunk a szükséges ismeretek elsajátításáért, s meg kell küzdenünk az evangéliumi üzenet – itt és most megfelelő – kifejezésmódjáért.
A régi igazság új kifejezését keresik ezek az egybegyűjtött tanulmányok. A hosszabb-rövidebb lélegzetű, jórészt megjelent, különféle műfajú írások nagykorú – tehát gondolkodó – keresztényekhez szólnak. A II. vatikáni zsinat szóhasználata szerint „az idők jeleit vizsgálják és értelmezik” az Evangélium fényénél (Gaudium et spes, 4.). Az üzenet változatlan és változó elemeinek a viszonyát kutatják, a társadalmi változásokat tudatosítják, megkísérlik – a változásokat hallgatólagosan figyelembe véve – az eredeti üzenet mai kommunikációját. Elősegítheti a kommunikációt az a körülmény, hogy ezek az írások – a legrégebbi 1956-ból, a legújabb 1970-ből való – átmenetet alkotnak a régi és az új között. A hegyek nem a völgyből látszanak a legmagasabbnak, hanem félúton, amikor már lent egészen kicsinyek a házak.
A könyv írásai három nagy részre oszlanak:
Ember és fejlődés (Értelem és szellem; Véletlen, vagy növekvő valószínűség?; Az ember teremtése; Anyag és élet; Élet és szellem; Emberréválás és teremtés; Az emberi lélek és a klinikai halál; A belső dialógus szellemében; Fejlődéstan és teológia).
Szekularizáció és egyház (Szekularizáció és kereszténység; Hogyan beszéljünk Istenről?; Szekularizáció és transzcendencia; Az egyház mint testvéri közösség; Tekintély és engedelmesség az egyházban; Miért keresitek az élőt a holtak között?; A teológiai kutatás szabadsága; Valláskritika és ideológia-kritika; A világ szószólója)
A remény jegyében (Miért vagyok keresztény?; A keresztény hit foglalata; Mint sötétben világító mécses; Történészeknek sem tilos a bemenet; Néhány gondolat a csodáról; Isten és sors; Okosak legyetek; Krisztus emlékezete; Karácsony megközelítése; A remény jegyében).