Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Miklós István: Az istenség mint az ember rokona az ósémi személynevekben
A kiadvány doktori értekezés, ami a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem Bibliai Keleti Nyelvi Szemináriumában készült. Két szempont vezeti a dolgozatot: 1. a személynevek ősi korból származnak; és 2. változatlan formában öröklődnek nemzedékről nemzedékre. A dolgozat ad a személynevek tartalma által néhány szempontot annak bizonyítására, hogy az Atyaisten hite az emberi természet követelménye. Az ősi sémi hitnek Istene Atyaisten volt.
A dolgozat személynevekről tárgyal és a személynevekből keresi egy ősi népcsaládnak ősi hitét. A sémi személynevek tipikus formája egy mondat, egy kijelentés, és ez a mondat rendszerint vallási gondolatot fejez ki. Mivel azonban a sémi személynevek annyira bővelkednek különféle vallási nézetek kifejtésében, itt csak azokról a nevekről és azoknak a neveknek a hátteréről van szó, amelyek a sémiek ősvallásának jellemzését szolgálják. A személynevek tanúsága szerint ennek a sémi ősvallásnak egyik főjellegzetessége, hogy az istenség mint az ember rokona jelenik meg. Az ősi vallást vizsgáljuk bennük, hiszen semmiféle más kultúrelem, vagy kultúremlék sem őrizte meg annyira a régi felfogásokat, mint éppen a személynevek. Ezek ugyanis elsősorban nem a név hordozójának, illetve adójának hitét fejezik (csak) ki, hanem „az elődöktől örökölt vallási nézeteket tükrözik vissza”, még akkor is, ha a nevek eredeti tartalma a későbbi korok tudatában elhomályosodott. Az arabok pl. ugyanolyan tartalmú és formájú neveket viselnek ma is, mint amilyeneket viseltek az izlám kezdetén.
Az istenség mint az ember rokona szerepel az ósémi személynevekben. A dolgozat azt igyekszik bebizonyítani, hogy ez a vallás-forma az ósémi vallás egyik főjellegzetessége és kiinduló pontja. Minden sémi népnél vannak olyan nevek, amelyeknek egyik alkotó eleme egy rokonságot kifejező szó. Az óbabiloni, héber, arám, arab névformákon keresztül adataink vannak arra, hogy az istenség a legrégibb történeti kor óta a személynevekben az ember rokonaként jelenik meg. Ezért megokolt, hogy „a vallásnak a rokonságon alapuló formája … minden sémi népnél minden időben feltűnően kimagasló volt… és hogy a sémieknél ez volt a vallás eredeti formája.” Az ósémiek ősi szervezetének megfelelően az isten törzsisten volt: törzsatya, illetve az ember törzstársa, rokona. A törzsisten nemcsak mint atya és nagybátya szerepel teofór értelemben, hanem a testvér, vő, após, férj, fiú és ezekkel a rokonsági szókkal összetett személynevek is mind teofór értelműek. Jelentős különbség tehát isten és ember között nincs. Az isten az emberi, illetve az ember az isteni családhoz tartozik.
A dolgozat ezeknek az állításoknak hátterét, illetve formáját vizsgálja és kimutatni igyekszik, hogy a sémiek vallása nem a felső személyektől való félelemből, hanem az istenség jóságából, emberközelségéből indul ki.