A könyv az első világháború és azt követő véres kommunista diktatúra pusztításai után íródott, és összefoglalja a felemelkedés útját. A szerző, a lelkipásztorkodástan egyetemi tanára új lelkipásztori eszközöket, új utakat, új irányokat nem ajánl, mert a lelkipásztorkodás eszközei, utai, irányai Krisztus óta adva vannak, s aki ezektől eltér, magától Krisztustól tér el. A modern embernek, a háború, a forradalom, a kommunizmus által lesújtott, megsebzett, hitetlenné vagy istengúnyolóvá tett embernek is csak azt mondhatjuk, amit Péter apostol mondott: „Nincs másban senkiben üdvösség, mint Jézus Krisztusban”. A könyv rámutat, hogyan lehet és kell módot és alkalmat nyújtani az összes híveknek, hogy az üdvösség eszközeinek áldásaiban részesüljenek, s a nagy világégésben szerzett lelki sebeiket meggyógyíthassák a nagyvárosok tömkelegeiben éppúgy, mint a tanyák és majorságok csendjében.
A könyv főbb témái: Romok és sebek; Jámbor és tudós papság; Vezeklés és kiengesztelés; Plébánia és egyházmegye; Munkások az Úr szőlőjében; Világi apostolok; Alkalmazkodás a hívekhez; A legnagyobb akadály; Különféle lelki szükségletek; A statisztika a lelkipásztor szolgálatában.
Mai időnk, az újabb, negyvenéves kommunista lélekpusztító diktatúra utáni ocsudás, hasonló az 1919-i időkhöz, és annak megfelelő munkát követel. A mai korunkra is vonatkoztathatjuk az író óhaját: „A magyar főpapság és a lelkipásztorok most mutathatják meg igazán, hogy szeretik a rájuk bízott magyar népet, amelynek megmentésére készek minden áldozatra. S ha a papság áldozatos lélekkel s buzgósággal végzi a lélekmentés nagy munkáját, a világégés okozta sebeket is orvosolja, hazánk szebb jövőjének is lerakja biztos alapjait.”
A boríton a megjelenési év 1919, a belső címlapon 1920.