Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
Magyar Ferenc: Botorkáló emberek
Magyar Ferenc (1916–2000), az Új Ember egykori felelős szerkesztője (1971–1989 között), az ismert katolikus szépíró elbeszéléseinek gyűjteménye a könyv.
Magyar Ferenc a hagyomány és stílus közösségében hasonlít Gárdonyira, Mórára, Tömörkényre, hasonlít olykor Mikszáthra, de Magyar Ferencnek e természetes hasonlóság ellenére megvan a saját hangja: nem az előtte járók utánzója, hanem saját egyéniségű kisebb testvér ebben a nagy közösségben. E nevek s e hagyomány említésekor felmerül a népiesség kérdése. Magyar Ferenc a parasztságból jön; nem kell népiesnek lennie. Csak megszólal, s a nép hangján szól, ez természetes nyelve. Nemcsak nyelve, hanem észjárása, gondolkodásmódja, világlátása is. Magyar Ferenc bölcsője a katolikus palócság (a felvidéki Ipolygalsán született, gimnáziumi tanulmányait Losoncon végezte). Nemcsak emlékeit kapta tőle, hanem egyéniségét és hangját is. Abban a világban, amelyben Magyar Ferenc felnőtt, s amelyből emlékeit hozza, a népet katolikus moralitás jellemzi, az emberek a szentírást idézik. Aligha gyanakodhatunk arra, hogy gyermekkorának emlékeiben megidézett alakjait valódi mivoltuknál kegyesebbekké hamisítja. A hitelességéhez kétség nem fér. Olyan világ volt ez, melynek minden viharos egén ott bujkál, dereng, vagy ragyog a jóság szivárványa. A jóságé és a megjobbulásé.
A szerző a hagyományos ábrázoló-elbeszélő novellák helyett voltaképpen valami egyebet: példázatokat írt. Az elbeszéléseknek ugyanis nincs címük, hanem egy-egy idézet – többnyire bibliai mottó – áll előttük; ezek megadják a tételt, melynek az elbeszélés mintegy illusztrációja; s ezek az illusztrációk műfajilag vegyesek, az emlékezéstől a kurta kistárcán, bibliai történeten, lírai vallomáson át egészen a nagyigényű, már-már kisregény-terjedelmű novelláig. (Rónay György)