Kattintson a borítólap képére az olvasáshoz!
François Garagnon: Jázmin és az élet szent rejtelmei
Hogyha a világ, az emberi szenvedés, pusztítás és pusztulás – a létezés végső, nagy metafizikai kérdéseinek kutakodásában Candide a XVIII. század meggyötört Kis Hercege, akkor Jázmin, ez a gyermeki áhítattal teli, éles ésszel megáldott, Isten jelenvalóságát kereső, megérző és értő, felcsillanó mosolyú, tündéri kislány a XXI. század Hercegkisasszonya.
Ott lépkednek előttünk ők, immáron hármasban, lábnyomaikban harmat gyűl, odaszállnak az ég madarai szomjukat oltani. És játszadoznak velünk: ha egy óvatlan pillanatban levesszük róluk a szemünk, mintha pont erre várnának (vagy mégsem? – ez lenne az ő nagy titkuk?), cinkosan összekacsintanak, megfogják egymás kezét s elindulnak megkeresni a megművelésre váró kertet, a szelídítésre váró rókát, az öntözésre váró rózsát…
Jázmin egyik fölfedezése az, hogy az álmok nem kopnak el, csak akkor, ha nem élünk velük. Más szóval: nem szabad félretennünk nagy terveinket, azzal vigasztalódva, hogy majd meglátjuk, s közben „zötykölődünk tovább rögös kis útjainkon, elfásult társaink életunt tekintetétől övezve”. Nem, nem, itt és most kell álmainknak élnünk, és úgy kell szemlélnünk őket, ahogy egy gyerek szeme csillog, amikor fölfedezi várva várt ajándékát. És Jázmin számára fontos az, hogy az ember tanulja meg kiegyenesíteni gerincét. Jól értsük meg egymást: azt várja el, hogy az ember soha ne viselkedjen gerinctelenül. Hogy méltó legyen az élet nagy ünnepi lakomáján való részvételre…