A patrológia (ókeresztény irodalomtörténet) önálló teológiai szak, mely a patrológiai kor egyházatyáinak és egyházíróinak élettörténetéről, irodalmi működéséről, tanításáról a történettudomány és a filológia módszerével (de figyelembevéve a patrológia sajátos, természetfölötti jellegét is) kritikailag igazolt rendszeres ismereteket közöl. A tanító Egyház a hagyomány egyik fő forrásának tekinti az egyházatyák és egyházírók írásműveiben megnyilvánuló tanúskodást. Bár annak a ténynek megállapítása, hogy kik tartoznak a patrológiában „az atyák, mint tanúk” fogalom körébe, teológiai, nevezetesen dogmatikai, nem pedig irodalomtörténeti szempontok figyelembevételével történik, valóságban a patrológia és az ókeresztény irodalom története mégis mind a felölelt anyagot, mind pedig az időbeli határokat tekintve, azonos terjedelműek.
Altaner Bertold (1995–1964) német egyháztörténész és a patrológiai tudósa könyve az alábbi csoportosításban tárgyalja a patrológiát.
A keresztény irodalom az I. század végétől a IV. század kezdetéig
A Szentírás és az egyházatyák iratai közötti időszak; Az apostoli atyák; A
II. század görög apologétái; A II. század irodalma az eretnekek elleni
küzdelemben; A harmadik és negyedik század keresztény irodalma a niceai zsinatig
(Nyugati írók; A görög Kelet írói); Az ókeresztény kor szentírói
(hagiografusai), történetírói és krónikásai.
A patrisztikai irodalom virágkora
tiek (Alexandriaiak és egyiptomiak; Kisázsiaiak; Antiochiaiak; A szír és
örmény irodalom); Nyugat nagy egyházatyái és egyházírói.
A patrisztikai irodalom harmadik, befejező korszaka
Latin írók; Görög írók.